7. lecke. A versailles-i békediktátum

Az 1919. január 18-án megnyitott párizsi békekonferencián összességében 32 állam képviseltette magát. A résztvevők a szövetséges (antant) hatalmak és társult tagjaik, a brit domíniumok, India, valamint az új európai államalakulatok (Lengyelország és Csehszlovákia) képviselőiből álltak. Ugyancsak meghívást kaptak azok az országok, amelyek nem voltak hadviselő felek, csak a diplomáciai kapcsolatokat szakították meg a központi hatalmakkal, valamint az 1918 őszén az antanthoz csatlakozó, korábban a központi hatalmak szövetségeseként hadat viselő Románia. A konferenciáról teljes egészében hiányoztak a központi hatalmak, valamint Szovjet-Oroszország képviselői is.

A tárgyalások részletei, a felek álláspontja megismerhető Demeter Zsófia: Diplomáciatörténet jegyzetének VIII. fejezetéből (22. lecke)

1. A „Tigris” követelései és a német politika

A konferencia vezető személyiségévé az előzetes háttértárgyalások eredményeképp Georges Clemenceau francia miniszterelnök emelkedett. A francia politika középpontjában egyértelműen a Német Birodalom minél jobban történő meggyengítése, „Bismarck művének” lerombolása és az előrelátható, immár német revanspolitika megakadályozása állt. Ehhez a francia diplomácia a rendelkezésre álló eszköztár teljes spektrumát igyekezett igénybe venni, így Clemanceau elképzelésében megjelentek a területcsökkentések, a végletekig menő gazdasági-pénzügyi megterhelések, valamint a katonai potenciál lehetőségének a megvonása. Sőt egyes francia elképzelések odáig mentek, hogy az Európa közepén elterülő német tartományok ne alkothassanak önálló központosított hatalmi centrumot, semmilyen esélyük ne legyen egy újabb felemelkedésre és esetleges erődemonstrációra.


Azonban ez a túlzó követelés a szovjet-orosz helyzetre való tekintettel hamarosan lekerült a napirendről. Így csak az 1870/71-es porosz-francia háborúért való visszavágás, az akkor elvesztett területek visszaszerzése, ha lehetőség nyílna rá a francia területek előretolása a Rajna-partig, illetve a gazdasági és hadügyi előnyszerzés került a francia agendára. Ezek között kiemelkedő jelentőségű volt Elzász-Lotaringia visszacsatolása, legalább egy független Rajna-vidék létrehozása és a német haderő teljes feloszlatása. Némely pontban azonban a későbbiek során még a keménysége miatt „Tigris” jelzővel illetett Clemenceau is visszakozni kényszerült.

„A francia politikai vezetők arra törekedtek, hogy hazájukat tökéletes biztonságba helyezzék egy esetleges újabb német támadással szemben, vagyis hogy örökre kizárják egy ilyen támadás lehetőségét. Az alapjában véve jogos óhajt végletes követelések vették körül. A terv része volt a német gazdaság tönkretétele, elsősorban azon az alapon, hogy megfosszák energiaforrásaitól, mindenekelőtt a széntől, valamint vas- és acéltermelésének 30-40%-tól. Ezért Németországot maximálisan csorbítani akarták területileg, méghozzá nemcsak Franciaország, de Lengyelország javára is, hatalmas jóvátételt követeltek, szén- és vasbányáik jelentős részét ki akarták sajátítani, a német haderőt a minimumra akarták csökkenteni.”

Forrás: Ormos – Majoros: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris, Bp., 2003. 253. o.

„Dennoch war diese Rechnung, die sich im Versailler Vertrag niederschlug, kurzsichtig, weil sie zwei Faktoren außer acht ließ: einmal hätte die Niederhaltung Deutschlands, dessen Potential durch den Friedensvertrag trotz allem nicht entscheidend geschwächt worden war, nur durch eine internationale Ordnung erreicht werden können, die ganz auf dieses von Frankreich gewünschte Ziel ausgerichtet war und dessen so geartete Ausrichtung von einer ökonomisch, wie militärisch starken französischen Führungsmacht auch hätte durchgesetzt werden. Von dieser doppelten Voraussetzung war keine Rede; insbesondere zeigte sich schnell, dass Frankreich für diese Aufgabe zu schwach war und auf eine bedingungslose Unterstützung seiner angelsächsischen Verbündeten nicht rechnen konnte.“

Quelle: G. Ziebura: Die deutsch-französischen Beziehungen seit 1945. Neske Verlag, 1970. 20. o.

A német kormányzat ebben az időben ugyanakkor abban reménykedett, hogy a békekötésre Woodrow Wilson amerikai elnök híres 14 pontjának értelmében kerülhet majd sor, mely központi tételként fogalmazta meg a nemzetek önrendelkezési jogát.


A németek elvárásairól tanúskodik már az 1918. október 4-én megfogalmazott fegyverszünet-javaslat is:

„Die deutsche Regierung ersucht den Präsidenten der Vereinigten Staaten von Amerika, die Herstellung des Friedens in die Hand zu nehmen, alle kriegführenden Staaten von diesem Ersuchen in Kenntnis zu setzen und sie zur Entsendung von Bevollmächtigten zwecks Anbahnung von Verhandlungen einzuladen. Sie nimmt das vom Präsidenten in der Kongressbotschaft vom 8. Januar 1918 und in seinen späteren Kundgebungen (…) aufgestellte Programm als Grundlage für die Friedensverhandlungen an…”

Quelle: Klümpen: Deutsche Außenpolitik zwischen Versailles und Rapallo. 25. o.

A mindenkori, változó német kormányoknak azonban ezen alapvető elvárásukban csalatkozniuk kellett. A Párizs környéki békék szinte csak a Népszövetség felállításával tettek eleget az amerikai elnök programpontjainak. Így első körben nem valósulhatott meg a polgári erők törekvése sem, hogy a háborút elvesztő Német Birodalmat a porosz katonaállamból (Militärstaat) végleg átalakítsák: egy paradigmaváltás segítségével törekedtek arra, hogy a külpolitikai cselekvőképességet és az autonóm hatalmi politikába történő bekapcsolódást egy német kereskedelmi nagyhatalom (Handelsstaat) kialakításával valósítsák meg, azonban ez nem válhatott valóra.

A szövetséges felek közötti heves viták során 1919 májusára sikerült megállapodni a Németországgal kötendő békeszerződés szövegében. A diktátumot a német küldöttség 1919. május 7-én vehette kézbe. Ekkor Ulrich von Brockdorff-Rantzau gróf német birodalmi külügyminiszter nem volt hajlandó elismerni a szövetségesek által hangoztatott egyedüli német felelősség elvét, elmondott beszédében az átnyújtott dokumentum részletes vizsgálatát helyezte kilátásba. Ugyanakkor az antanthatalmak nem engedélyezték a szerződésszöveg szóbeli tárgyalását, mindössze írásban benyújtott német ellenjavaslatokat tettek lehetővé.



Ulrich von Brockdorff-Rantzau gróf beszéde Versaillesban (németül)

A németek többségének véleményét tükrözi Oskar Münsterberg gyáros naplóbejegyzése, amikor a német sajtóból értesül az átnyújtott szerződésszövegről:

Aufzeichnung aus dem Tagebuch des jüdischen Fabrikanten Oskar Münsterberg (1865-1920) aus Berlin

8. Mai 1919

Heute ist der schwärzeste Tag des Krieges, die Friedensbedingungen von Versailles! Alle Lebenslust versagt, das Herz stockt. Das ”vae victis” in grausamster, brutalster Gestalt verkünden die siegreichen Feinde. Noch erscheint es unfaßbar, daß ein solcher Frieden Wirklichkeit werden soll. Unmöglich! Aber was dann?
Es scheint, als ob ein Entrinnen vor dem Zusammenbruch unmöglich ist - mit dem Frieden durch die Feinde, ohne Frieden durch den Bolschewismus. Innen und außen lauern die Feinde des Staates. Der lange Krieg hat die tierischen Instinkte des Egoismus bei den Feinden und bei den Proletariern der eigenen Heimat entfacht.
Wo sind die schönen Reden von Humanität und Recht! Wo sind die Wilsonpunkte, nach deren Anerkennung vom Feind und von uns der Waffenstillstand geschlossen wurde! Soll alles Betrug gewesen sein? Soll jedes Recht und jeder Glaube schwinden?
(…) Nein, das kann noch nicht das Ende des militärisch im Felde unbesiegten Staates sein! Der Bogen ist überspannt, aber woher kommt die Rettung? Welche Wirkung würde die Ablehnung erzielen? Neue Revolution bei uns oder bei den Anderen. Nirgends scheint ein Lichtstrahl, nur schwarze Wolken!
Wozu noch das Leben?

Quelle: Deutsches Historisches Museum, LeMO-Kollektives Gedächtnis

Valószínűleg ennek a német tartásnak is volt köszönhető, hogy az antanthatalmak alig egy hónappal később, 1919. június 16-án – megelégelve az elhúzódó belnémet vitát a szerződésszövegről és a német kormányzat újabb és újabb módosító indítványait –, ultimátumot intéztek a német kormányhoz: ha Németország öt napon belül nem írja alá az átnyújtott szerződésszöveget, akkor a harci cselekmények felújítására és a katonai válaszkeresés folytatására kerülhet sor.
Ilyen nyomás alatt a német Reichstag Weimarban ülésezve 1919. június 22-én 237 szavazattal 138 ellenében elfogadta a kényszerű békefeltételeket. Hermann Müller birodalmi külügyminiszter és Johannes Bell birodalmi közlekedésügyi miniszter 1919. június 28-án írták alá Versailles-ban, a palota történelmi jelentőségű tükörtermében a békediktátum szövegét, amivel véget ért a Párizs környéki béketárgyalások első fordulója. A szerződés, a weimari Birodalmi Gyűlés július 9-én történt ratifikációját követően 1920. január 10-én lépett hatályba.

2. A versailles-i szerződés rendelkezései

A béke területi rendelkezései szerint Németország kénytelen volt lemondani Elzász-Lotaringiáról Franciaország javára; részben Lengyelországhoz került Nyugat-Poroszország és Posen (Poznan) tartomány, Danzig (Gdansk) kikötővárosa az ún. korridorral önálló terület (később szabadállam) lett a Népszövetség ellenőrzése alatt, a Memel-vidék (Nyeman) szövetséges ellenőrzés alá került, Csehszlovákiának átadták Ratibor vidékét, Schleswig egy része Dániáé, Eupen és Malmédy Belgiumé lett. A diktátumban megtiltották Ausztria csatlakozását Németországhoz (Anschluss-tilalom).

Annak ellenére került sor az Anschluss tilalmának kimondására, hogy a császárság helyébe lépő fiatal osztrák köztársaság Ideiglenes Nemzetgyűlése az államot Német-Ausztria névre keresztelte, és ezzel egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a német nyelvterületűre zsugorodott ország a Wilson-féle nemzeti önrendelkezési jog alapján mielőbb egyesülni kíván Németországgal.
Mindez természetesen éles ellentétben állt a francia érdekekkel a térségben, főleg, hogy „Bécs birtoklásával Németország kezébe került volna a Duna-völgy kapuja. Az Anschluss végrehajtásával – a korabeli felfogás szerint – Németország kárpótolta volna magát a háborús vereségért, sőt – vezető francia államférfiak véleménye szerint – hosszabb távon a győztes szerepét is magához ragadhatta volna. Franciaország tehát létérdekének tekintette, hogy megakadályozza Ausztria csatlakozását Németországhoz.” Kerekes LajosUgyanakkor a szerződés néhány területen népszavazás megtartását irányozta elő, így a dán határ mentén Észak-Schleswigben és Felső-Sziléziában, valamint Marienwerder és Allenstein körzetében. A Saar-vidéket a Népszövetség fennhatósága alá helyezték, azonban a bányák a francia állam tulajdonába (!) kerültek. A Rajna bal partját szövetséges megszállás alá vonták, és három övezetben öt éves ciklusonként kellett a térséget kiüríteni. A jobb parton 50 km mélységben demilitarizált övezetet hoztak létre. Ugyancsak elvesztette Németország az összes gyarmati területét (többek között Kamerunt, Togót, Szamoát, és Német Kelet-Afrikát).


A versailles-i békeszerződés katonai intézkedései többek között előírták, hogy Németország az általános védkötelezettség megszüntetésével maximum 100.000 főnyi hivatásos hadsereget tarthat fenn a legénység 12, a tisztek 25 éves szolgálati idejével. A német állam nem gyárthatott nehézágyúkat, sem tankokat, nem építhetett sem hadiflottát, sem harci repülőgépeket, és nem rendelkezhetett tengeralattjárókkal sem. A rendelkezések odáig mentek, hogy – francia nyomásra – a német hadi tartalékokat is lőszernyi pontosságra meghatározták. (Ennek értelmében például a német hadsereg birtokában csak 102.000 puska és 40,8 millió ehhez tartozó lőszer lehetett). A fent vázolt új német határok mentén a szövetségesek megtiltották német erődrendszerek vagy akár csak egyes erődök létrehozását.


A gazdasági rendelkezések közül kiemelkednek a jóvátételi fizetések elrendelése, továbbá a legnagyobb német folyóvizek (Elba, Odera, Duna) nemzetközivé nyilvánítása. A szerződés értelmében a Német Birodalom öt évig egyoldalúan a legnagyobb kedvezmény elvét volt köteles érvényesíteni gazdaságpolitikájában a győztes hatalmakkal szemben. Ugyanakkor Luxemburgot kötelezték a Német Birodalommal fennálló vámuniójának felmondására.

A szerződés 274. §-a értelmében az olyan termékmegnevezéseket, melyek az eredetileg a győztes hatalmak területéről származó áruk földrajzi elnevezésének átvételéből származnak, csak akkor lehet használni, ha a termékek ténylegesen abból a földrajzi régióból érkeznek. Emiatt lett Németországban a pezsgő elnevezése (a francia márkák kivételével) az eredeti Champagner helyett Schaumwein, valamint a különböző konyakszerű párlatok neve Cognac helyett Branntwein.A jóvátételi fizetések tekintetében a szerződés csupán az elvet és az ehhez szükséges jogi alapot rögzítette. Ez pedig nem volt más, mint a Német Birodalom és szövetségeseinek egyedüli felelőssége az első világháború kirobbantásáért. (VIII. rész, 231. §.) A pontos jóvátételi összeg megnevezésére nem került sor, ugyanis abban a szövetségesek sem tudtak megállapodni. A későbbi rendezés érdekében a felek felállították az ún. Jóvátételi Bizottságot, mely a fizetések ütemezését és mértékét volt hivatott szabályozni.

A versailles-i szerződés 231. §-a értelmében a központi hatalmak viselték az egyedüli felelősséget a háborúért és az ennek során okozott bárminemű károkért: „Die alliierten und assoziierten Regierungen erklären, und Deutschland erkennt an, daß Deutschland und seine Verbündeten als Urheber für alle Verluste und Schäden verantwortlich sind, die die alliierten und assoziierten Regierungen und ihre Staatsangehörigen infolge des Krieges, der ihnen durch den Angriff Deutschlands und seiner Verbündeten aufgezwungen wurde, erlitten haben.“
A békeszöveg ezen rendelkezése és a német (szociáldemokrata!) miniszterek aláírása a későbbiekben nagymértékben hozzájárult az ún. tőrdöfés-legenda megerősödéséhez. Ennek értelmében a német fegyverek a fronton soha nem szenvedtek vereséget, a háború elvesztéséhez a hátországban végbemenő „árulás”, a harcoló katonák „hátba döfése” vezetett, amely mögött a szociáldemokrata és zsidó értelmiségi vezető körök álltak. A „politikai mítosz” különösen a későbbi Hindenburg-, majd Hitler-korszakban vált előszeretettel a német retorika központi elemévé, valóságalapját azonban a fenti tényekkel megcáfoltnak tekinthetjük.
A francia politika célja a békeszerződés 231. §-ának rendelkezéseivel ugyanakkor nem egy differenciált és kiegyensúlyozott történelmi valóság megrajzolása, illetve a háború okairól folytatott vitához való hozzájárulás volt, hanem sokkal inkább a Német Birodalom számára hátrányos békefeltételek jogi és morális megalapozása.



A versailles-i szerződés német nyelvű szövege

Nem véletlen, hogy a békediktátum szövegének olvasásakor Ferdinand Foch marsall, az első világháborús francia hadsereg utolsó vezérkari főnöke látnoki képességeiről és rendkívül éles diplomáciai-politikai érzékéről tett tanúbizonyságot: „Ez nem béke! Ez egy fegyverszünet húsz esztendőre!” Ugyanakkor érdemes szem előtt tartanunk, hogy Foch marsall nem a rendelkezések lazításában, hanem sokkal inkább a Német Birodalom teljes felszámolásában látta a megfelelő eszközt a hosszú távú béke garantálására.


Hasonló módon nyilatkozott David Lloyd George brit miniszterelnök is, még a szerződések aláírását megelőzően, rámutatva arra a tényre, hogy Németország minden bizonnyal – ha akarja – meg fogja találni az eszközöket, hogy revideálja az abban foglaltakat:

„Man mag Deutschland seiner Kolonien berauben, seine Rüstung auf eine bloße Polizeitruppe und seine Flotte auf die Stärke einer Macht fünften Ranges herabdrücken. Dennoch wird Deutschland zuletzt, wenn es das Gefühl hat, dass es im Frieden von 1919 ungerecht behandelt worden ist, Mittel finden, um seine Überwinder zur Rückerstattung zu zwingen. [...] Um Vergütung zu erreichen, mögen unsere Bedingungen streng, sie mögen hart und sogar rücksichtslos sein, aber zugleich können sie so gerecht sein, dass das Land, dem wir sie auferlegen, in seinem Innern fühlt, es habe kein Recht sich zu beklagen. Aber Ungerechtigkeit und Anmaßung, in der Stunde des Triumphs zur Schau getragen, werden niemals vergessen noch vergeben werden. [...] Ich kann mir keinen stärkeren Grund für einen künftigen Krieg denken, als dass das deutsche Volk, das sich sicherlich als eines der kraftvollsten und mächtigsten Stämme der Welt erwiesen hat, von einer Zahl kleinerer Staaten umgeben wäre, von denen manche niemals vorher eine standfeste Regierung für sich aufzurichten fähig war, von denen aber jeder große Mengen von Deutschen enthielte, die nach Wiedervereinigung mit ihrem Heimatland begehrten.“

Quelle: Geschichte und Geschehen A2, Verlag Ernst Klett, 2. Auflage, S.445f

A későbbi kiegészítések, az ún. versailles-washingtoni békerendszer második elemének 1921-es megalkotása azért vált szükségessé, mert az Egyesült Államok ugyan aláírta, de végül nem ratifikálta a versailles-i szerződést.
A versailles-i szerződés 15 része és 440 paragrafusa szinte teljes egészében a németek megkérdezése és javaslataik figyelembevétele nélkül jött létre. Noha Franciaország nem volt képes minden egyes követelését szövetségeseivel elfogadtatni, nagymértékben Georges Clemenceau és a francia diplomácia igényei határozták meg a szerződés tartalmi elemeit. Az olaszok nem voltak képesek követeléseiket érvényesíteni, az amerikai és a japán delegáció távozása után pedig a britek sem bonyolódtak bele túlságosan a kontinens ügyeibe. A német közvélemény ellenállásával szemben a weimari Birodalmi Gyűlés a de facto valóság elismeréseként ratifikálta a diktátum szövegét, ugyanis csak ez a tiszta helyzet tette lehetővé, hogy meghaladják azt és a későbbiek során a teljesítés, illetve revízió párhuzamosságával igyekezzenek módosítani a feltételrendszeren.

Összefoglaló kérdések

1. Foglalja össze a versailles-i békediktátum főbb pontjait!

2. Értékelje Lloyd George brit miniszterelnök véleményét a versailles-i szerződésről! Milyen következményeket vél a szerződésbe beépítve felfedezni?

3. Mennyiben képezi a versailles-i szerződés a későbbi történések alapját?

4. Analyse: Untersuchen Sie die Herausforderungen im Tagebucheintrag von Oskar Münsterberg: welche Bedrohungen sieht erfür den neuen deutschen Staat, welche „äußeren und inneren Feinde” sind zu begegnen?